Szubsztancia


Szubsztancia
– Állandó a változásban –
(installáció, 105 x 265 cm, vegyes technika)

A Mozgás című pályázati kiállításra beadott installációs mű, egy három részből álló korábbi munkám (White Core) továbbgondolása, újraértelmezése, melyet az adott helyszínen (Pécsi Galéria – LOKART, I. Pécsi Képzőművészeti Fesztivál / 2021) falfestéssel kiegészített változataként készítettem el.

Eredetileg ebben a munkában az ókori Taoista filozófiai alapműként is ismert Ji-King (Változások Könyve) motívumait feldolgozó, fehér alapon fehérre festett rövidebb és hosszabb bambusz pálcikákból álló, s a Földi élet lehetséges variációs alkotóelemeit megmutató 64 „szent szókép” rendszerét, az Univerzum egységét jelképező három legfontosabb geometrikus szimbólum, a kör, a négyzet, és az egyenlő oldalú háromszög alakjában elhelyezve jelenítettem meg, egyenként 40×40 cm-es táblákon.

– Ebben az új kontextusban azonban mindezt, a helyszínen falra festett nagyobb léptékű geometrikus kiegészítésekkel, az egyetemes jelentését sokkal hangsúlyosabbá téve, egy összetettebb, kiterjesztett formában próbáltam megmutatni, ahol a hangsúly áttevődik az Univerzum folytonos változásában, mozgásában mindig jelen lévő, de ugyanakkor az „állandóságra”, kiegyensúlyozódásra törekvő elemek legbelső lényegére, mely minden változás során megmarad, s egyben oka és alapja.

(A keleti vallások némelyike szerint létezik egy „végső isteni elv”, miszerint a kozmikus forgásban egyesül az alany és a tárgy). A három geometrikus alapforma külön-külön is, illetőleg különféle kombinációkban párosítva több helyütt megjelenik a kultúrtörténetben, így pl. a Zen motívumok között is. Együttes alkalmazásuk egyfajta kozmikus egység szimbóluma, eredet- és világmodell. E három egyszerű geometriai alapmotívum, ősidőktől fogva univerzális szimbólum.


Zárójelben – Hipotézis

Korábban is érdekelt, hogy a szabad szemmel nem látható, közvetlenül nem érzékelhető, csak a tudatunkban elképzelt (összerakott) mozgást, változást, miként lehetne láthatóvá tenni, mivel az állandónak, mozdulatlannak, „konstansnak ítélt” dolgok is folyamatos változásban átalakulásban vannak. Ma már sok mindent megérthetünk erről egy time lapse film kapcsán, pl. a növények mozgásáról, a gombák szaporodásáról, mikroszkopikus- vagy űrtávcsövekkel készült galaktikus felvételekről, stb.

– Lehet, hogy teljes tévedés, de mindig is úgy gondoltam, hogy a természetben élettelennek tartott dolgok (kő, fémércek, kristályok,…), valójában csak más időintervallumban „élnek” (születnek, növekednek, meghalnak), melyek számunkra érzékelhetetlen „létformák”, organizmusok, mert „mozgásuk” emberi léptékkel felfoghatatlan.

Átalakulásuk vagy túl gyors, vagy túl lassú folyamat.

Az Univerzumban néha előforduló különleges jelenségek, amikor különféle „élettelen” anyagok spontán találkoznak, (plusz energia: pl. hő, víz, gázok hatására) tulajdonképpen „mozognak”. Egymásra tett hatásuk modellezhető akár laboratóriumban is. Alkotóelemeik pedig nagyrészt ugyanazok, mint a Világegyetemben élőnek tartott elemeké, mégis csak szimplán anyagként, vagy élettelen tárgyként tekintünk rájuk.

– Persze nem áll szándékomban misztifikálni ezt a felvetést, csupán eljátszottam a gondolattal, hogy a negyedik dimenzió (az idő) talán figyelmen kívül lett hagyva, amikor az élőt az élettelen dolgoktól próbáljuk (pillanatnyi ismereteink szerint definiálva) elválasztani.

De mi is az élet princípiuma? Hol húzódik az élő és az élettelen közti határ? Absztrakció lenne az egész?

Lehet, hogy valójában nem is olyan éles ez a határ.

A mai ismereteink szerint csak bizonyos kereteken belül tekintjük a természetben előforduló dolgokat, jelenségeket élőnek – itt a Földön a szén alapú szerves életformát nevezzük annak, amit valahol az általunk belátható idő korlátoz (gondoljunk pl. a több ezer éves ciprusfákra, tiszafákra vagy bizonyos fenyőfélékre).

– Elképzeltem azonban, hogy egy másfajta összefüggésben nézve – egy nagyobb, kozmikus egység részeként – bizonyos „élettelennek” gondolt elemek is kölcsönhatásba kerülnek egymással, mozognak, reprodukálódnak, osztódnak, átalakulnak, összeállnak, majd ismét szétesnek (öregednek, elpusztulnak, lebomlanak), kvázi „élnek”. Persze nem a hagyományos értelemben véve, hanem gondoljunk rájuk úgy, mint egy másik „létformára”.

És talán csak azért nem nevezzük élőnek ezeket a dolgokat, mert számunkra nem érzékelhető, nem felfogható az az idő, ami az életciklusukat jellemzi (a születésüktől a halálukig).

Bevallom, én magamban néha a galaxisokra is szívesen tekintek élő organizmusként, melynek valahol mi is részesei vagyunk.

Pécs, 2021. 07. 25.

Romvári János

Pécsi Galéria – LOKART, I. Pécsi Képzőművészeti Fesztivál / 2021