„Romvári János számára nincsen kitüntetett kor. A kultúrtörténet szinte egész területére kiterjed figyelme. Éppen ezért bemutatott munkáiból egyfajta képzeletbeli múzeum áll össze, ahol az emlékek a törzsi korszaktól a kereszténységig halmozódtak fel… Itt beszélhetünk a korok „transzparenciájáról”, az újon áttetsző régiről. Ezt a fajta időbeli átjárhatóságot úgy jelenítette meg kezdetben, hogy a kordokumentumokat ábrázoló üveglapokat egymás mögé helyezte, dobozba foglalta és két oldalról nézhetővé tette. Ez két tanulságot fejezett ki a vizualitás nyelvén: a képzelet lehetővé teszi, hogy ne csak a visszatekintés adasson meg, hanem fel tudjunk idézni egy olyan helyzetet, amikor a múlt felől előre tekintünk, illetve hogy tudatunk „diatár” szerűen őrzi emlékeit. A későbbiekben a transzparencia elvesztette közvetlen képi megfelelését, a modellszerűséget a szimbólum jelleg váltotta fel, új anyagokkal, új jelekkel. Ennek egyik jelentős példája az Előre kiszabott sorsdarabok c. alkotása, melyen minden idők legkiemelkedőbbnek tartott építészeti műfaját a gótikus katedrálist választotta motívumának. E tökéletes építmény azonban szétdarabolódik, mert egyedül senkiben sem tud az Egész megtestesülni, individuumok sokaságára van szükség, hogy egy felettük állót létrehozzanak, vagyis mindegyikünk az örök igazságnak csak egy részét hordozhatja. A mű szimbolikus töltését segíti kifejezni a megvalósítás módja. A gótikus katedrálist nem mint térbe kiterjedő formát, illúziókeltő motívumot látjuk, hanem mint alaprajzot, jelet, amely elvontságában is konkrét, mert bár a valóságos látványhoz viszonyítva sűrített az információ, mint építészeti, régészeti segédeszköz konkrét, azaz stilizációnak helye nincsen. A motívumokat hordozó, amorf bőrdarabok amellett, hogy a szétszaggatottságot hangsúlyozzák, szerves anyagiságukkal, érzéki jellegükkel ellentétben állnak a tiszta szellemiséget jelző alaprajzzal, egyszersmind az emberiség egy másik, jóval korábbi időszakát juttatják eszünkbe. Földmetszet című installációján a földben rejlő leletek az írásos kultúra egy-egy szakaszát mutatják rétegenként elhelyezve, felfelé haladva egészen napjainkig, de feltárás nélkül ezek számunkra hasznosíthatatlan értékek lennének. Magától értetődik: a feltárandó mindig több, mint a feltárt. E művét összevetve az iméntiekkel, új szempont vetődik fel: a motívumok nem áttűnések, jelentésmódosulásuk révén jutnak el hozzánk, hanem saját valójukban egyidejűleg szemlélhetően.”

Gálig Zoltán
(katalógus részlet)