Elhangzott a pécsi Civil Közösségek Háza / Gebauer Galéria, Romvári János és Romvári Márton közös kiállításának megnyitóján, 2024 január 10-én.
70/48
Romvári János és Márton,
Több művészcsaládot ismerek, ahol generációk követik egymást azonos vagy egymáshoz közel álló művészeti műfajok művelésében.
Mégis ritkák az ehhez hasonló kiállítások, hiszen az esemény nem csak alkotói periódusokhoz kötött, hanem két ember életútja, érzelmi emberi kapcsolatai alakítják. Családi mérföldkövek is ezek az alkalmak, melyek érzékeny iránytűje helyszínekre és időpontokra vagy időszakokra mutat, melyek szélesebb családi körben is üzenetet hordozhatnak. Romvári János és Márton előző közös kiállítása 2007-ben volt a Vízivárosi galériában, „Egyenes ág” címmel.
70 /48 a kiállítás címe itt Pécsen, ahol Romvári János él és ahol Marcival is többször találkoztam az elmúlt években. A mi ismeretségünk Marcival majdnem 20 évvel ezelőtt Budapesten köttetett és jellemzően pesti galériákhoz- kiállításokhoz kapcsolódik, kisebb megszakításokkal azonban folyamatosan látjuk egymás pályáját és életútját, így tudok én már jó ideje János pécsiségéről és munkásságáról is.
Marci a képpel – képiséggel a festészeten keresztül foglalkozik, úgy is mondhatom, hogy a festett-, festékkel létrehozott képek kötik le a figyelmét.
Azt hiszem, hogy van egy belső víziója, egy belső érzeti képe már jó előre arról, hogy mit szeretne elérni. Ezt festési alkotói folyamat pontosítja – alakítja korrigálja és megmásítja – ahogyan az már csak lenni szokott. De a folyamatot is próbálja kézben tartani, azt olyan stádiumokon keresztül vinni, melyek a kép olvasását lépésről lépésre az ő nyelvezetén keresztül teszik értelmezhetővé. Eltitkolnak-e a megszakított vonalak egy alakzatot előttünk a vásznakon? Összefüggenek-e ezen alakzatok? Esetleg kimaradt vagy kikopott egy szakasz a folytonosságot sejtető asszociáció teréből? Érdekes és titokzatos alakzatok maradnak a festmény kedvéért mozdulatlanok, mintha mikrovilágot, amőbákat sejtenénk, vagy éppen biológiai létformák kezdenének a misztériummal karöltve jóslati alakzatba szerveződni. Érezhető a képelemek arányain és a szín- tömeg- komponálás együttesén egy ritkulás, egy visszafogottság, mely a 50-es 60-as évekre vetíti vissza képi esztétikai referenciáit, s a szemlélődés közben nem hagy minket nyugodni a gondolat, vajon átugrotta-e a szemünk és vele a gondolat azokat a pontokat, ahol megláthattuk volna a képek elrejtett alakzatait.
Itt Pécsen, ahol nem állunk messze Martyn Ferenc Múzeumától és egykori műtermétől, ő óhatatlanul is megjelenik gondolataim között mint előkép.
Marcinál a finom, texturális háttér, ami nem háttér, hanem szinte teste- közege a képnek, összetett puha koloritjával és felületével nagyon erős támasza képeinek. A formák megjelenése és teste, színharmóniája kivételes színérzékről tanúskodik.
Romvári János….
Ha a kiállításcím számait nézem, úgy érezhetem, hogy János több dialógust folytat az idővel és időtlenséggel – állandóval és változóval.
Az ember fiatalon elboldogul a realitással, aztán később bizakodóan kezd párbeszédbe a misztériummal, mely egyre szimpatikusabb fényekben tűnik fel, emberi létünkben gondolati- szellemi szövetté alakítja a sok tapasztalatot.
A tapasztalat nem mindig optimista eredményekhez vezet, a bizakodás az időtlenséghez társulva, annak vállán ülve tud leginkább megjelenni.
A munkák, amelyeket ebben a teremben látunk finom, érzékeny emberi jelzéseket adnak át, mely létükből- megjelenésük egyszerűségéből fakad. Szakrális játékok vagy inkább életjátékok is, melyek egyetemes és örök emberi emblematikát hordoznak. Marokkó (San Marocco) – ahol a szellem világ és a világ szellem szinte tűhegynyi pontos metszéspontjai kirajzolódnak.
A falon látható négyzetformátumú sorozat képei is egyszerű nyomaikon keresztül a föld, a mindenség és a rajta élő ember egészhez és részhez, fragmentumokban testet öltő világát hordozzák. Egyúttal érdemes megfigyelnünk azt is, hogy más a művek közeli és távolabbi olvasta.
Ahogy belépünk az emeleti kiállítótérbe a 28 részes San Domino sorozatnak két vászna fogad bennünket melynek egész kompozíciója itt ebben a térben nem tud megjelenni. Mellette a falakon viszont – János számára fontos volt – meg tudtak jelenni a nagyatádi „Földmetszetek” előkészületi tervei 1985-ből. Ez a mű még Samu Gézával közösen eltervezett nagyszabású Land Art projektnek volt a része, megvalósulni sajnos akkor- ott nem tudott. A kiállított tervek viszont teljes mértékig műalkotás színvonalúak.
Ezen a néhány művön keresztül is bepillantást nyerhetünk Romvári Jánosnak abba szinte panteista világába – erről így szó szerint ugyan még nem beszéltem vele – mely földi mindenségünk érzékeny szellemi összeköttetései után kutat.
Amiről én alig vagy talán semmit sem tudok, az az, hogyan gondol az élet és a közös idő múlásával egymásra apa és fiú, János és Márton.
Apa és fia itt Pécsen előttünk csak megkezdik az idei művészi párbeszédüket, azt Budapesten a Faur Zsófi Galériában fogják folytatni január végén. A kiállítást tudomásom szerint Mészáros Flóra fogja megnyitni, akinek személyén keresztül ismét csak erősödni fog a „Pécsi szál”!
Igyekszem eljönni majd a BP.-i kiállításra is, itt és most köszönöm megtisztelő figyelmüket és kérem tekintsék meg a kiállítást!
Romvári János 