Romvári János munkái

Jóindulatúan figyelmeztették – talán nem kellene folytatni ezt az utat. Veszélyes lehet a sötét erők felpiszkálása. Határozottan érzékelhető volt, hogy a Műcsarnokban felállított Démoncsapda nyugtalanítóan érzékletesre sikerült. A látogatók a következőket láthatták: egy terméskőrakás, amiből ferdén kiáll egy háromméteres farúd, kecskekoponyával a végén, lelógó rozsdás láncokkal. Egy hatalmas fakalitka előtt két állomás közötti zúgást, sivítást sugárzó „mocsári” rádió közvetített híreket artikulátlan hangjával és rothadó enyészetet mutató küllemével a démonok frekvenciáján. Művészet ez, ami ad némi védelmet a diabolikus hatalmakkal szemben, de számos példa mutatja, hogy a „nagy kísértő” meg-megtorolja a birodalmába merészkedő alkotó kíváncsiságot.

„Minden kultúrában megszólítják a Teremtőt – mondja Romvári János mintegy megnyugtatásképpen –, ez az Ördögszekér című munkám is egyfajta kommunikációs kísérlet.” Az ágakból készített, szélsodorta görgeteget mintázó alakzatra idézeteket erősített a Talmudból, a Koránból és más szent szövegekből.

Tudatosan építi minden munkáját. Mire a gyakorlati megvalósítás szakaszához ér, már fejben készen áll a feladattal. Tucatnyi könyvet elolvas, kijegyzetel, és ha kell, éjjel kiugrik az ágyból skiccelni; meg kell becsülni az ihlet idejét!

Díszlettervező édesapja mellett megtanulta, hogy: „minden alkotás alappillére a precizitás, a logikus felépítés, a szakmai tisztesség, ami például abban is megragadható, hogy egy műnek a mögötteseit, ami nem látszik, azt is jól kell megcsinálni.” Ösztönözte, hogy művészközegben nőtt fel, de azt is tudta, hogy a saját útját önmagának kell megtalálnia. Szembenézett a ténnyel, hogy képzőművészetből megélni nem igazán lehet. Hétszer rugaszkodott neki a Képzőművészeti Főiskolának, de nem vették föl. Mintegy külsősként tanult, előkészítőkre járt, olyan mesterek mellé került, mint Kokas Ignác; mondták is neki, hogy „magának nincs szüksége főiskolára” – ami lehet igaz művészeti szempontból, de a „papír”, az sokszor segítője lehetett volna munkaügyekben.

Aki azonban elszánta magát, s számot vetett szellemi irányultságaival, azt nehéz eltéríteni választott pályájától. Amikor filmgyári háttérfestésből élt vagy éppen Barabás Miklós stílusában kellett színészek portréit elkészítenie, rájött, hogy ez is hasznos, ezek a kitérők olyan tapasztalatokat adnak, amelyek segítenek saját elképzeléseinek megvalósításában.

Precíz és érzékletes tervrajzokon mutatja azt az elképzelését, ahogy mintegy archeológiai leletként rendez egymásra különböző rétegeket. Olyan, mint egy múzeumi tárlóban, üveglap mögött kiállított, valóságos, eredeti tárgyegyüttes. Holott a földrajzilag egymástól távol eső kultúrák töredékeit – a paleolit kort idéző, vésetekkel díszített kutyalábszárcsontot, az üvegre festett azték számírást, a hasított, karcolt bambuszrudat, az inka kötélcsomókat, törött cserepeket és festett kagylókat, kavicsokat – ő építette egybe, mintegy demonstrálva, hogy minden kultúra mélyén kimutatható az ősi rokonság egymással. A Gólem árnyéka című munkáján egy fakéregdarabokból kirakott háromméteres figura látható. Homlokán ott az előírás szerinti mágikus héber szó: „emet”, vagyis: igazság. A kabbalista hagyomány szerint a Gólem nyelve alatt olyan név van, amit szabad kiejteni (de leírni nem!), Romvári János ezt és a többi kifürkészett misztikus ismeretet most abban a kutatási körben vizsgálja, amelyből egy világmodellt szeretne megépíteni. Ez, a remények szerint, akkor is hathat s közvetíthet mágikus tartalmakat, ha avatatlan szemléli…

Szerényi Gábor
Népszava, 1999. október 9.