Bizánc

Bizánc, 1986-90
installáció, vegyes technika
400 x 800 x 100 cm

„Romvári János a Bizánc című installációját 1986-ben kezdte el készíteni, majd 1990-ben állította ki a Dorottya utcai galériában. […]

Romvári a mű alapkoncepcióját egy Római Akadémiai ösztöndíjprogram keretében alakította ki, amely során négy hónapig tartózkodhatott Olaszországban. A szakrális terek iránt mindig is érdeklődött, így az ott töltött időt a kutatómunkára és az anyaggyűjtésre szánta. Róma mellett Velence, Torcello, Verona, Siena, Pisa, Ravenna, Padova, Tarquinia, Civitavecchia, Cerveteri, Ostia Antica, Castel Gandolfo, Tivoli, Pompeii, Napoli, Nápoly, Capri templomaiba látogatott el. Elmondása szerint 400 templomot járt végig. A templomok mellett ókeresztény katakombákba, illetve múzeumokba is ellátogatott, és mindenhol készített fényképeket. […]

Romvári Bizánc című installációja egy régi szakrális hagyomány, történelmivé vált formakincs, illetve vizuális rendszer aktualizálásának a sajátos eredményeként fogható fel. A művész elmondása szerint: „Célom az volt, hogy a gyűjtött anyagokból létrehozzak egy mai bizánci »oltárt«, ami egyfelől az eredetinek parafrázisa (átdolgozása) anélkül, hogy a tisztelet az eredeti iránt megszűnne, és másfelől a kánont feloldva, mégis létrehozni egy olyan »erőteret«, ami ha közelébe sétálsz, vonz, »behúz«. Valahogy a mai ember szemével, felhalmozott tudásával (jelen információink birtokában) láttatva, kicsit visszatekintve a kulturális hagyományra, ugyanakkor mégis összegezve az elmúlt évezredek történéseit.” Egy történelmivé vált formakincsből inspirálódva, azt valamiképpen meghaladva, és aktualizálva próbált tehát a művész egy szakrális, vagy szakralizáló teret létrehozni, és megragadni, átélhetővé tenni ezáltal a szakralitás, a szentség lényegét.

Romvári alkotói módszere többféleképpen írható le. Az üvegképek esetében a sűrítés módszerét választotta. Eltérő időben készült és eltérő helyeken található képek fragmentumait vetítette egymásra, illetve sűrítette egy egységes látvánnyá. Ezáltal a konkrét művészettörténeti idézeteket sajátos, és bonyolult összefüggésrendszerré szervezte.

Továbbá a behelyettesítés módszerét is alkalmazta; a hagyományos oltárképek által képviselt rendszert egyéni módon adaptálta, és alakította át a saját művében. Az Atyaisten és Krisztus figuráját egyetemes szimbólumokkal helyettesítette, a próféták és az evangélisták helyett a művészettörténet részévé vált ábrázolások, képek idézetszerűen alkalmazott fragmentumait jelenítette meg.

A Bizánc című művében ugyanakkor többféle kulturális réteget mozgatott meg, a nyugati keresztény, középkori, illetve a kora-reneszánsz festői hagyomány mellett az archaikus, afrikai kultúrára is tett utalást. Véleményem szerint ezáltal a szakralitás kortól, helytől és kultúráktól független jellegére irányította a figyelmet.”

Porkoláb Viola: Installációművészet Magyarországon (2016) – részlet